SZŐKE HEDVIG NOVELLÁJA

 Legenda
Szív(z)űr

Tél van. Még mindig. Üldögélek szerény és nagyon hideg albérleti szobámban. A csontomig hatoló hideg talán attól olyan hideg, hogy egyedül vagyok. A ködös hajnali szürkületben bámulok ki az ablakon, s tán a fejemből is. A tegnap árnyai még épp csak elsuhantak fülem mellett, de lustán komótosan már érkezik a ma. Az utca néptelen. A havas háztetőket látva megborzongok. Odamegyek, kicsit feltekerem a (alig)meleget adó gázkonvektorom. Ám ezzel a laza mozdulattal nyílván kihúztam pár garast a pénztárcámból. Talán a szoba túl nagy, esetleg a konvektor túl kicsi, nem tudom. Ám melegebb nem igazán lett, viszont lelki szemeim előtt megjelent a gázórám, melyen oly sebesen robogtak tova a számok, mint egy ifjú pilóta alatt egy vörös Ferrari. Csoda.

No, de elég a kesergésből, ne sajnáld már magad ennyire. Mondom magamban, magamnak. Gondolj, valami szívet melengető emlék/képre, az mindig bejön, jutott eszembe egy régen hallott reklámszöveg részlete. Behunytam hát a szemem és vártam. Az idő múlását nem igazán érzékeltem. Sajnálni sem sajnáltam, hiszen abból aztán volt bőségesen. Mostanság. Néha talán túl sok is. Korábban, talán egy előző életemben, oly sokszor mondtam, "nincs időm." Nincs időm valamire, amit talán akkor sem akartam volna igazán, ha "van" időm. Ma már tudom, milyen nyomasztó, ha hírtelen, túl sok lesz körülöttem az idő. Tétlen idő. Még szokni kell. Bizony szívesen takarózunk a sorssal, vagy éppen azzal a fránya idővel, ha valamiről utólag kiderül, hogy meg, vagy éppen nem kellett volna megtenni. De furcsa mód életünk minden pillanatában döntenünk kell. Valamiről. Valakiről. Sorsról. Jóformán még el sem kezdődik a nap, máris döntenünk kell. Keljek, ne keljek? De ha már fel kell kelnem, mikor keljek. És ha már felkeltem, mit vegyek fel. Esni fog? Vagy meleg lesz? Hm...?

No tessék, már megint elkalandoztam. De azután lázasan kutatni kezdtem emlékeimben. Kerestem valamit, amire "előző életemben" nemet mondtam. Vajon most is nemet mondanék? Nahát ilyen ostobaságot. Dorgáltam meg magam, mert észrevettem, hogy mostanában kimondom hangosan a gondolataimat. A legviccesebb, hogy még válaszolok is. Nekem, magamnak. Emiatt időnként fura érzés kerít hatalmába. Mintha ketten lennénk. Én, meg az a másik, aki mindig vitatkozik velem. Na nem. Nem őrültem meg. Csak...

Mondok egy példát. Tegnap egy koncertre készülődtem. Ilyenkor felöltözöm, olyan ünneplős formán. S néztem a tükörben megfakult, kissé már megfáradt arcom, melyen bizony nem múlt el nyomtalanul az idő. Nos. Hát itt jön be az a másik énem. Mert itt már bizony ketten vagyunk. Ő, meg én. Egyik énem azt mondta. Figyelj, sose szégyelljed te csak ezt az arcot. Elég sok éve dolgozol már a sorssal kéz a kézben, hogy ilyen fizimiskád legyen. Viseld hát büszkén. Mert jóllehet, tükörképünk egy röpke pillanat képét tárja elénk, ám ebben a pillanatban benne van egész életünk. Márpedig az ilyen volt. No de még végig sem gondolhattam rendesen, megint jött az a másik "én". Nyersen és kíméletlenül arcul csapott. Figyelj! Csak nem akarsz így emberek közé menni? Hát hogy nézel ki. Most sajnáltatni akarod magad, vagy mi? És hát bizony van úgy, hogy ő győz. Az a rosszindulatú gonosz kis törpe. Ott legbelül. Néha annyira valóságos a kép, hogy már azt sem tudom, hogy melyik vagyok "Én", és melyik "Ő".

Aztán szép lassan sikerült visszaterelgetni elkalandozott gondolataimat a mostba. Nos... Eleinte még hallottam a beszűrődő utcai zajokat. Aztán lassan, lassan rám borult valamiféle áthatolhatatlan nyugalom. Ott ültem magamban, magammal, ebben a háborítatlan csendben, mely körülölelt lágyan, akárha könnyű puha fátyol. Úgy hatott rám ez a meghitt, békés csendesség, hogy azt kívántam, bárcsak sose érne véget.

Közben éreztem, amint testemet észrevétlen átöleli egy jóleső fuvallat. És hirtelen, szinte a semmi közepén megjelent előttem "a kép". Egy hintán ültem. Olyan volt az a hinta, amilyet már csak régi romantikus filmekben látni. Egy öreg tölgy ágára volt erősítve vastag kenderkötéllel. Ott ültem a hintán,lágyan ringatóztam a fáradt alkonyatban. Néztem, amint a szemben lévő hegycsúcs mögött lassan alábukik a nap. Ott alant, a csörgedező patak hullámain visszatükröződő aranyló napsugarak látványa, már már olybá tűnt, mint egy giccses festmény. Épp csak egy őzike látványa hiányzott ebből a negédes idilli képből. Hm.... Valóság e kép, vagy csupán káprázat? Vagy talán egy régmúlt emléknek köszönhető e szívet-lelket melengető képvarázs? A végeredmény szempontjából mindegy is tán. Hiszen szép volt, rég volt, s talán igaz is volt. E kép-érzés?