SZOBY ZSOLT (FREESYA) VERSEI

Csilingelő álmok

Hallgatag csend honol mélán odakünn,
meglapulva, behavazott szérűk közt,
míg benn piciny fenyőt gyertyafény füröszt,
alatta sárgult kép, s egy avítt parfüm.

Könnyes szemekből csepp hull az üvegre,
katonafotón csillan a bohó láng,
s már eres kezek simítják a magányt,
mely konokul itt maradt, mindörökre

Angyalseregek hó-ruhába bújnak,
mosolyuk meghitt, hitetlen Tamások;
áldott szeretetük mérge a búnak.

Égbe kiált most megtört, földi átok,
s a puha csendben sziporkázva hullnak
a nem feledett, csilingelő álmok.

Időspirál

Langymeleg éjben rád talál ma álmom,
s míg orgonaillat leng játszi szélben,
lépteid halk neszét hallani vélem,
de tudom, újfent csak hiába várom.

Ámor lő nyilat az éj bársonyába,
és csillagod, mit érinteni féltem,
fényére lel most az űr hidegében,
magányom űzve holdudvar-homályba.

Ott ballagsz vágyak zsongító mezején,
hol pulzárok közt időspirál moccan,
s benne kísértesz még fátyol-feketén.

Emléked olykor fénycsóvaként lobban,
mely üstökösként ég el éltem egén
porrá váltan, ónszürke hajnalokban...

ám fénye ott ragyog a holnapokban.

Nyárvégi szonett

Ordas fellegekkel bajt vív már a Nap,
vérefolyt nyár halódik rőt avaron,
hűs könnye - hisz rég volt hamvas hajadon,
zuzmózöld sziklákon kis csermelyt fakaszt.

Pagonyban búvó milljó mesegomba
fehér pettye díszlik narancs-piroson,
s hófödtén kémleli büszke hegyorom,
holtába hogy hull fák ezerszín lombja.

Messzi vártán mordon őszi szél jajong,
árvult pókhálók lengnek tar ágakon,
kik szőtték, osonnak omló kőfalon.

Emléked surran így - időtlen csapong;
most szeppenten áll, rideg ködben vacog,
s nyár-blúzában utolszor még felragyog.