Altató

Altató

Fejem pihen
E formás vidéken,
Melyet mellkasodnak hívnak.
Otthonnak érzem,
S forr minden részem,
Mikor karjaid tartanak.
Csókod kíván,
Szíved diktál
Gyönyörűséges éjszakát,
Lágyan dobban,
És édes hangodban
Is ott a legszebb szerenád.
Szereted, ha
Lassan simogatva
Álomba ringat két kezem.
Neked adom,
Ami vagyok,
Mert erre van szükségem.
Egységet alkotunk,
Fogadod, mit adok
Szeretettel teli kéjjel.
Szeretlek!
És itt leszek
Altatódnak minden éjjel.

Szomorú szellem

Fehér alak lebeg

A csupasz dombok felett,

Mintha szomorú volna.

Egyszer csak megáll,

Mert valamit talál,

A fejét lehajtja.

Újra neki indul,

S felette felsajdul

A komor őszi szél.

Elsírja a bánatát,

De csak aki bele lát,

Az érti, mit mesél.

Nem találja helyét,

Akárhova néz szét,

Mindenhol csak pusztaság.

Keresi a csontjait,

Régi földi hamvait,

De az már elhordták...

Akármit tesz érte,

Nem lelhet békére:

Feldúlták a fekhelyét.

Majd eltűnik a semmibe,

Felhőből hull könnycseppje,

A temetőre, szerte szét...