MOLNÁR PÉTER VERSEI

Álarc

Nem tudok az emberek szemébe nézni,
egy vasálarc tart fogva.
Segíts testvér, hogy le tudjam vetni,
hogy arcom legyen újra.

Az álarcban a gonosz is jó gyerek,
nem tudod, mikor kit nevet.
Egy út van, hogy megértsed,
nézz a szemébe és megérted.

A külső sok mindent takar,
a szív az, ami soha nem zavar.
Bízz a másikban, hisz ezt tanultad,
ha már elfelejtetted, ne nevesd ki önmagad.

Mondom, vesd le az álarcod,
hogy meglássák a valódi arcod.
Miért akarsz másnak látszani?
Mikor, te vagy az, kinek mást kell segíteni.

Esőcseppek

Reggel arra keltem, hogy esik az eső.
Soha ilyen rosszul nem ébredtem.
Kinéztem az ablakon és elhűlve láttam,
felém tart egy nagy, fehér bárárny felhő.

Elmerültem a felhőben és féltem.
Egy belső hang megnyugvással töltött el.
Magamat láttam pólyában, majd később
iskolába mentem és a végén megnőttem.

Nem értettem a dolgot, talán meghalok.
Bűnbocsánatot kaptam, tiszta vagyok.
Újjászülettem ebben a rossz időben,
mindent magam mögött hagytam, felnőttem.

Lassan tisztulni kezdett, megy a felhő.
Ne menj, hisz most olyan jóleső.
Felriadtam, ki zavarta meg az álmom?
Beesik az eső a tetőn, gondoltam.

Egy esőcsepp a fejemre esett,
majd lefolyt és a számhoz ért.
Megnyaltam, az íze sós volt.
Rájöttem, mert nem én sírok.

Valaki látta...

Egy kívülálló szemlélte a világot,
onnét, hol ember még nem járhatott.
Nem a Föld volt hazája,
hanem a tiszta világűr,
ahol maradt hely a számára.
A Földön minden az ember hitét mutatja,
itt bálványt épített, ott szentélyt rombolt.
Sohasem volt félelem, felelősség benne az iránt,
hogy valaki látta mindazt,
amiben céltalan életét az ürességhez hasonlítja,
és nem fogadja el, hogy valaki csakugyan látta.