LOVASS ADÉL VERSE

A Háború tanúi

Véget ért az őrület. Mindenki azt hitte. Égre emelte szemét mind, kinek volt még hite.

Nagyapám a táborban épp csendben haldoklott, gyomrában űr tombolt, hát nem érzékelte már a csituló poklot.

Anyám nemrég fogant. A kicsiny test nődögélt nagyanyám szíve alatt, mi remegett és félt:

Miből fogom táplálni kéretlen magzatomat? S aztán elült minden. S letudva a történelmi napokat,

a nyugalom, a remegés egymást ölelve simított zöldebbre vetést. A béke jövőt nyitott.

Lassan volt mit enni, - az értelmes munka csodát tehet - , anyámék kezében már nemcsak héj, de olykor egy egész szelet.

A mezőkön a repesz már egyre ritkábban ropog, s a tetőkön az eső nem bádogon, de cserépen kopog.

A sebek is beforrnak, gyársoron készülnek művégtagok, renovált falak, hantok fölött ünneplős családtagok.

Anyám elmúlt hetven. Sírt, falat s tetőt a feledés reményzöld repkénye már teljesen benőtt.

Nagyanyám lágy szíve alant már rég elporladott, s hiába keresem nagyapámról azt az árva polaroidot.

Nem félsz, ha eltemetünk majd minden tanút, akkor elfeledjük tán idővel a Nagy Háborút?

Nem a számokat, a csatákat, a tényeket, a dátumot, hanem azt az érzést, mit Nagyim könnyes szeme bennem okozott.

A hiányt, a rettegést, a nyüszítő kínokat...; ezt csak akkor látod, ha ismersz személyes sorsokat.

Körbenézek: drótok, kerítés, tilalom, jogtalan törvények, főhajtás, hatalom,

lendülő karok, gyáva meghunyászkodás, mellüket verdeső nacionalista bagázs.

Muszáj-tananyag, muszáj-éneklés, muszáj-gondolat és muszáj-lélegzés...

Venném a levegőt, s - bár romlott - alig kapok, tanultam történelmet és... beleborzadok!

Csokrot kötök ma. Emlékezni megyek. Jóanyám ünneplem, s az elmúlt hetvenet.

Majd mellettem botorkál Ő béna buckák között, kisfalunkban a temető már szürkébe öltözött.

Sorra járom a régvolt, ismerős neveket, kötve hozzájuk csontos-ráncos arcokat, kezeket.

Anyám odébb felnyög. A csokor túl laza volt, szürke fűben szirmok fénye, ő érte földig hajolt.

Tétován kapirgál. Teste meghajlott halmát fájó emlék rázza, anyját idézi. Vagy apját?

De hisz sosem látta...! Tört fényen át nézem. Összeolvad dombbal... A szemem az égen.

Az "Elhunyt hősök" felett a nap rég nyugvóra tért, s elmondok egy fohászt. Nem értük... A jövőnkért!